Romulus - Alapítás 1. rész, 1. fejezet

2008-03-27T13:16:00.000-07:00

Amikor úgy döntöttem, hogy megörökítem a múltamat, igazán az érzelmek vezérelték a kezem, s csak Juppiter tudja, hogy mi lesz a következménye. Azonban mindenképpen le akartam írni élményeimet, mivel úgy tűnik barátom, társam és persze királyom legendája, már röviddel halála után hihetetlen mendemondákkal lett körülszőve, befonva őt mint egy pók az áldozatát, nem kímélve az igaz tetteket sem. Ha sikerül az igaz király képét - jót és rosszat egyaránt - visszaadnom, Justitia elégedett lesz, s lelkem nyugodtan távozik a Styx folyón át társához Valeria Sabinahoz.
A nevem Kymei Heraklész, s apám Diolachos, Alba helyőrség-parancsnokaként, igaz harcosként méltó volt ősei nevére. Ő maga a barbár Epeiros királyságának fővárosában, Dodonában nevelkedett, őseit pedig egészen Achilleusz híres Myrmidónészeig el tudta vezetni. A neves harcos Dodonából az itáliai Kymebe hajózott új élet után vágyva, s végül le is telepedett, hogy új harcosokat képezzen ki a helyi uralkodónak. Itt születtem én. Anyám, Laike, kedves és mosolygós asszony volt, de három éves korom tájékán testvérem Midász születésekor, gyermekágyi lázban meghalt. Midásznak éppen ezért örök bélyeget kellet viselnie apám szemében, s bizony így belém helyezte a görög harcos ideáját. Kemény edzések és kíméletlen kiképzés volt minden napom, ahol alig láttam az élet igazi oldalát.
Mikor apám 10 éves koromban meghívást kapott Alba királyától, az ősi Sylvanus-ház védelmére, persze mindannyian költöztünk egy szó nélkül. Alba lett az otthonom. A helyi fiatalok persze változatos képet nyújtottak, de összehasonlítva Kyme kikötői nyüzsgésével kissé álmos és nyugodt településnek láttam Albát. Egészen Amulius hatalomrajutásáig.
11 évesen csupán annyit láttam, hogy a gazdag testvér elzavarja a főpapot, s apám morgása e szakrális vétség ellen volt az egyetlen különleges eleme - addig soha nem emelte a szavát kenyéradója ellenében.
Városőrként komoly tisztségeket is elérhettem volna, sőt maga Amulius is felfigyelt képességeimre. Az évek szálltak, s egyre inkább megtanultam: Alba királya nem egy kifejezetten becsülendő ember. Az elüldözött főpap - Numitor - lányát elüldözte, sőt a városi pletykák alapján erőszakot is tett rajta részegen, az elégedetlen katonákat tizedeltette, a városi elöljárókat pedig mindenféle ürüggyel perbe fogta, majd kivégeztette. Apám ugyan nem szólt semmit, csak tette a dolgát, de egyre nehezebb szívvel. Jómagam, pedig ifjúként a vidék dombjai közé menekültem a szolgálatok közti rövid napokban. Itt ismertem meg az ikreket.

Most is itt ültem, egy sziklatömbön, a Pallantium domb északi felén, s a lemenő nap fényében vizsgáltam a környező dombokat. Nyugatra az ezüstös Tiberis húzódott és vad kígyóként tekergett északról dél felé. A folyón túl az etruszk Ianicula domb magasodott a kisebb Vatikus fölé, és távolabb is dombok húzódtak ameddig a szem ellátott, hogy kényelmes fekhelyet biztosítsanak Sol, a nap szekerének. Közvetlenül előttem magasodott, mint egy nyújtózó macska a Capita és az Arx, a két jól ismert szikla, melyek nevükhöz hűen egy nyugatra tekintő fejet, s egy kapuívet formáztak. Oldalában meredeken kígyózott a keskeny ösvény, Cacus "lépcsője", a legendás óriásé, akit állítólag névadó ősöm pusztított el saját barlangjában. A domb tövében szerény tanyaház, a helyi Potitius család lakhelye, az itt lakó - mára már szinte teljesen eltűnt - őslakók utolsó maradványa. Keleten három további domb húzódott, északon a lapos hátú, ligetek borította Quirinalis domb, még innen is kivehető a szabinok friss települése, vezérük Tatius vezérlete alatt. Középen egy széles völgy választotta el az Exculistől, ettől az erdős - tölgyes - dombtól, míg délfelé hosszan nyújtózott el a Celis, amely csak nevében volt domb, igazából egy hosszú hegyhát
legnyugatibb végét képezte. Bár innen nem láthattam, tudtam, hogy
mögöttem fekszik a fennsíkszerű Adventis azaz érkezési domb, ahol a
sikeres áldozatot is bemutatta az ikerpár Augurja.
- Gyönyörű a hely nem igaz? - szólalt meg valaki mögöttem, mély, de kellemes hangon.
Meg sem fordultam, azonnal felismertem a hang tulajdonosát. Elmosolyodtam, s kiszúrtam a szabinok települését a távoli Quirinalison, s felsóhajtottam.
- Azt hiszem, ez a föld még sok vért fog látni.
Csend.
- Akárhogy is hívjuk a várost amit alapítani kívántok, a nevét félni fogják.
Talán még 1000 év múlva is létezik majd.
- Bizonyára. Örök időre tervezzük. Ne felejtsd az augur Mavorsnak ajánlotta az új várost. - mondta a hang tulajdonosa kissé félszeg hangon. Enyhe borszagot éreztem a levegőben.
- Éppen ezért hiszem, hogy sok vér folyik még le a Tiberisen. Maga Tiberis sem bírja mind elnyelni... - kezdtem, de a hang félbeszakított. Tónusa türelmetlenné és erőszakossá vált.
- A vér az élet hordozója. S ha népek is pusztulnak el a város útjában, akkor is a világ leghatalmasabb városa lesz, Görög.
Ekkor ragadtam meg a pillanatot, hogy partnerem szemébe nézzek. Megfordultam, imitálva, hogy nehézkesen tudom levenni a szemem a homályba burkolózó szabin faluról, ahol apró világok gyúltak fel. Mélyen a barna szemekbe néztem, és szinte sziszegve suttogtam a másiknak:
- Ha volscusok és etruszkok vére örömmel, Romulus! - majd elmosolyodtam.
A barna szemek pillanatnyi bizonytalanságot sugalltak, majd ő is elmosolyodott. Újra felegyenesedett, kimutatva szálfa termetét, acélos izmait, s elnevette magát.
- Ti görögök! Pimasz népség. De szeretem ezt a hozzáállást! - mondta nevetve. A kezében bőrkulacsot felemelte és kitárta a karjait. Ekkor jól látszottak a tetoválások a vállán, mellkasán. Egy farkas, egy harkály és egy vadkan stilizált ábrája. Személyes, családi és törzsi totemek. Numenek, ahogy a latinok mondják. Itt csupán kevés istent ismertek el, Mavorsot a harc és a háború istenét, Juppitert a villám és a viharok istenét, s persze Minervát a tudás és bölcsesség istennőjét. Minden mást elfoglaltak a geniusok (a hely szellemei) és a numenek. Romulus pedig igazi latin volt, minden porcikájában hitt e lényekben.
Elmosolyodtam újra. A homály egyre sűrűbb lett, ahogy egyre inkább elmerült Sol a látóhatár alatt, s a Pallantium keleti sarkában felépített táborunk tüzeinek a fényében jól láttam, a többieket vidáman mulatozva, Celert, a villámgyorsat, Thalasiust a böhöm testével, Corneliust a jóképűt. Még Pinarius a helyi paraszt is velük mulatott, sőt csendben, de mosolyogva Ramnes az etruszkoknál tanult augur is ott ült, hallgatva a mókás történeteket, az albai harcokat és cifra meséket hőstetteikről. Egyedül Remust nem láttam. Nem csoda.
- Nagyon mérges, hogy nem ő győzött... - morogtam, de úgy, hogy Romulus hallja.
Romulus félbeszakította kacagását, s hirtelen elkomorult. Arcán árnyékok futottak át.
- Tán te is úgy gondolod, hogy csaltam? - hangjából egyszerre érződött a bor hatása és egyfajta dühös kihívás.
- Nem. - sütöttem le a fejem. - Csupán aggódok Remusért. Nagyon komolyan vette a délutáni jóslást. S mit ne mondjak, kicsit furcsán sült el a dolog. - igyekeztem nem mutatni, hogy Remus oldalán állok, de sajnos simán átlátott rajtam.
- Szóval drága öcsém nem tudja elfogadni, hogy én vagyok az isten választottja - bődült el Romulus, hangja kásásodott, a bor nyilván most szállt a fejébe. - Nem képes belátni, hogy ki a jobb! Ki mentette ki Numitor őreitől? Ki? - már kiabálva. Ekkor már a táborlakók is elcsendesedtek és minket figyeltek.
- Te. - feleltem csöndesen.
- Ki szabadította ki Amulius tömlöcéből? - kiabálta a csendes dombok felé.
- Te voltál kedves bátyám! - Jött a válasz nem is olyan messziről. A hang nem volt olyan mély, mint Romulusé, de az aggreszív tónus és a férfias határozottság nem hiányzott belőle. Mindketten a hang irányába fordultunk. Remus két sziklatömb közül lépett ki. Bár hasonlított a bátyjára, elvégre ikrek voltak, sok vonásában különbözött.
Kerekebb arca telve volt élettel, s bizony bár Romulust mindenki félte, Remust inkább szerették az emberek. Vicceivel, jóhangulatával és szellemes megjegyzéseivel mindig Romulus előtt járt, de sosem tudta kivívni azt a tiszteletet, amit bátyja szinte természetes módon kezelt.
- Te vagy a jobb harcos és vezér. Gondolom ezt kívántad hallani, testvér. - közölte kissé gunyorosan. Félrehajtva fejét, félszegen jött, látszott már ő is nyakalt az albai borból.
Felegyenesedtem, és jól láthatóan kettejük közé álltam. Felkészültem a legrosszabbra, hogy ketté kell választanom őket. Mint két farkaskölyök úgy acsarkodtak néha, nem véletlenül terjesztette Faustulus, a nevelőapjuk, hogy egy farkas szoptatta őket csecsemőkorukban.
A történetet persze senki nem hitte el, miszerint Faustulus a Tiberis mentén bandukolva a fügeerdő közelében gyereksírást hallott. Mikor odalopózott egy nagy farkast látott amint a kölykeit szoptatta - legalábbis azt hitte. A "kölykök" mellett egy harkály ugrált, Faustulus nem győzte hangoztatni, hogy milyen szokatlan, hogy egy kifejlett nőstényfarkas miért nem bántotta a madarat...
Persze kiderült, hogy a "kölykök" embercsecsemők és valószínűleg testvérek. Faustulus egy óvatlan pillanatban elragadta a farkastól, s hazavitte őket, megmutatva feleségének Acca Larentiának mire lelt. Persze szeretetben befogadták őket és sajátjukként nevelték, s mivel a fügefa ami alatt a farkas szoptatta a csecsemőket a ruminalis nevet viselte, így kapták a nevüket Remus és Romulus. Persze a rossznyelvek szerint az ötlettelen Faustulus a két csecsemőnek Larentia két melléről - rumájáról - nevezte el őket. A testvéreknek több szempontból is tetszett a történet: eredetük ismeretlen, így hivatkozhattak arra, hogy Numitor főpap lányának csecsemői. Másodszor mivel a harkály és a farkas Mavors isten két szent állata így hivatkozhattak arra, hogy ők az isten kegyeltjei.
Sokan el is hittek részleteket. Pinarius a helyi paraszt például elmesélte még nekem is, milyen izgatott lett Faustulus aznap és Acca Larentia másnap ki sem lépett a kunyhójukból aznap, még egy helyi pásztort is hazazavart, holott egy hozzá hasonló lupa nem volt válogatós. Az ikrek persze tagadják, hogy nevelőanyjuk valaha is könnyűvérű lett volna, de az tény, hogy soha többé nem nyúlt hozzá senki, a férjén kívül. Faustulus nem volt egy nyomorult ember, mégis tehetetlenül szemlélte felesége "kilengéseit". Sokkal boldogabb lett persze a két "fiával". Romulus és Remus azonban szinte semmiben nem hasonlítottak hozzá. Bátor és erőszakos természetük sokszor bajba keverte őket, s Alba zsarnok királya volt az eddigi utolsó véres cselekedetük.
Remus fogságba esése nemcsak kínos, de egyenes szégyenletes volt számára. Az alaposan megkínzott fiúban alig volt élet amikor Romulussal megtaláltuk. Jómagam is ekkor váltam vértestvérükké. Romulus megfogadta, hogy mindig a szívében lakik majd a hála amit akkor tettem értük. Amulius, Alba Longa királyának halálát nehezen felejtem el, de megnyertem vele az ikrek teljes bizalmát.
Remus bizalma testvérében ekkor azonban megrokkant, mivel sokan azt suttogták, Romulus nem testvére miatt, hanem a várható gazdagság okán vállalta a király elleni akciót. Ezen nem segített a mostani vita tárgya a délelőtti jóslás sem. Az augurok megesküdtek, minden szabályos volt, de Remus meg volt győződve arról, hogy bátyja csalt és duplán számolta a keselyűket. Bevallom nem találtam lehetetlennek magam sem.
- Elismerem, nem csak jobb harcos vagy, hanem ravaszabb is... - tette hozzá félreérthetetlenné téve, hogy meg van győződve róla, hogy Romulus csalt.
Romulust szemmel láthatóan elöntötte a düh.

Roma Urbs Aeternum

Romulus - Alapítás 1. rész, 1. fejezet